A fiatal vállalkozó férfi vendégem komplex problémával érkezett, ami mind a munkában, mind a magánéletben visszatérő gondokat okozott neki. Elmondása szerint már kisgyerek kora óta küzd a dologgal, ő úgy tudta összefoglalni, hogy egyfajta megfelelési kényszere, bizonyítási vágya van, például ha több ember előtt kell beszélnie, leblokkol, de az intim szférában is okozott már gondot a "bizonyíthatnékja"...
Az első alkalommal már a felnőtt életéből jöttek elő olyan emlékek, amelyek erre ráerősítettek és mindinkább aláásták az önbizalmát. Ezen kívül kiteszteltünk egy hitrendszert is neki, amely úgy szól, hogy "Az embereknek meg kell védeniük a szeretteiket". Ez sehogyan sem passzolt látszólag a témához, de mivel úgy tűnt, hogy még egy alkalommal mindenképpen jönnie kell ennek kapcsán, a hitrendszer és a megfelelési kényszere összefüggésének megfejtését 3 héttel elhalasztottuk. Ami így az első alkalommal kiderült, hogy tudatalatti szinten valamiféle önbüntetés a számára ez a fajta viselkedési minta és késztetés, valamint a jelenben és a nem olyan távoli múltban is elsősorban a kishitűség és csalódottság az, amit újra és újra bevonz magának és amivel táplálja ezeket az érzéseket.
A második alkalommal aztán sikerült kicsit mélyebbre ásnunk, a kishitűség mellé a fenyegetettség érzése párosult a jelenben és kiteszteltem a férfi születését (magát a világrajövetel pillanatát), amikor az az újszülött, pici emberke elkülönültnek és szerethetetlennek érezte magát. A férfi a következőket mesélte: "Amikor megszülettem, a köldökzsinór úgy a nyakamra volt tekeredve, hogy tiszta lila, szinte fekete voltam és fuldokoltam. Állítólag a körülöttem levő orvosok, nővérek még olyan megjegyzést is tettek, hogy 'ennek a gyereknek biztosan a lelke is ilyen fekete lesz, mint ahogy kinéz'..."Ez borzasztó!:-( Vagyis nem elég, hogy szegényke fuldokolva jött világra, még megjegyzéseket is tettek rá a biztató, vigasztaló szavak helyett (mellett?)... A kérdésemre, hogy tervezett, várt gyermek volt-e, a férfi így folytatta: "Nagyon terveztek, még azt is kiszámolták tudományosan valahogy, hogy fiú legyek, nagyon készültek rá, hogy megszülessek!"
Lassan kezdett összeállni a kép. A történet tehát arról szól, hogy a szülők már a gyermek születése előtt elvárásokat támasztottak pl. a nemével kapcsolatban - aztán megszületett egy csúnya, lila, fuldokló kisbaba, aki abban a pillanatban tudat alatt máris érezte, hogy köldökzsinórral a nyakán bizony - valószínűleg - nem felel meg a róla alkotott képnek... Itt jön be az előzőleg kitesztelt fenyegetettség, elkülönültség és szerethetetlenség érzése. És innen ered a megfelelési kényszer, a bizonyítási vágy. Mintha minden helyzetben azt kiáltaná: "De igen, nézzetek csak ide, én olyan vagyok, amilyennek megálmodtatok: tökéletes!" Ekkor újra előjött az a rögeszme, amit előző alkalommal kiteszteltünk és ezúttal ez is helyet kapott végre a történetben: "az embereknek meg kellene védeniük a szeretteiket" - vagyis: "anya, hol voltál, amikor az a sok ember engem becsmérelt??" (Nyilván ott volt, csak az éppen megmentendő kisbabától és beszélgető megmentőktől távolabb, de velük egy helyiségben, így mindent hallott, de fizikailag nem tudta "védeni", magához ölelni a kisbabát.) És innentől ha több ember előtt kell szerepelni, megnyilvánulni, bekapcsolt az az emlék, amit a férfi akkor átélt: a félelem, hogy ő nem felel meg, nem fogják elfogadni olyannak, amilyen. Pozitív képként egy vizualizációs meditációval ráerősítettünk arra, hogy őt akkor elfogadták, szerették a szülei, magukhoz ölelték, védték, mert ő akkor és most is megfelelő úgy, ahogyan van.
Mint mindannyian.
:-)
