Egy kineziológus naplójából

Kedves Olvasóim,

blogomat az eddigi bejegyzésekkel együtt a merilia.blogspot.com-ra költöztettem, ezentúl ott várlak Benneteket szeretettel!:-)

Üdvözlettel:
Tina

(Ez a blog kb. egy hónap múlva törlésre is kerül.)

http://babafalva.hu/wordpress/?page_id=79

Több évvel ezelőtti történetet igyekszem felidézni, így talán nem lesz olyan részletes, mint az eddigiek, de mindenképpen tanulságos és emlékezetes esetem volt, így mindenképpen ide kívánkozik.

Páciensem 4 éve, a várandóssága 5.hónapjában fordult hozzám, a terhességi cukorbetegségétől szeretett volna megszabadulni. Harmadik gyermekét várta, akiről egy hónappal azelőtt derült ki, hogy szintén kisfiú lesz. (Más apától várta őt, mint az első két gyermekét, akik közül az idősebb kislány, a fiatalabb kisfiú.) Emellett páciensem az édesanyjával való kapcsolatát is rendbe szerette volna hozni.

Az egész ügyre vonatkozóan kishitű, keserű érzése volt, majd kiteszteltem egy 3 éves kori emléket, amikor elkülönültnek és elhanyagoltnak érezte magát. Olyan segédfogalmakat teszteltünk ki még ide, mint "karácsony" vagy "szakadék". Felvillantak azok az emlékek, amikor az ünnepi (és egyáltalán, bármilyen) süteményből csak meghatározott számú darabot vehetett kislány korában - ez máris összekötötte az anyukája szigorát az édességgel, vagyis a cukorral - illetve annak megvonásával. Így pedig a (gyengéd) szeretettel illetve annak hiányával. (Mindig az a fontos, ahogyan a páciens megéli, megélte a dolgokat - hiszen minden érzés, ami bennünk keletkezik, a saját szűrőnkön át jön létre, sokszor akár téves, félreértelmezett észlelések alapján. Pontosan ezektől is keletkeznek bennünk blokkok bizonyos szituációk, személyek kapcsán.) Ezután felidéződött a páciensben az első gyermeke kapcsán, hogy amikor arról kiderült, hogy kislány lesz, a leendő nagymama nagyon örült neki - akkor terhességi cukorbajnak nyoma sem volt. (Valamiért a nagymama előnyben részesítette a kislányunokát és ennek hangot is adott.) A második babánál, aki fiú lett, már voltak fenntartásai - ő maga egyetlen lánygyermeket nevelt fel, így az, hogy egy második születik és az fiú lesz, számára idegen volt - és a lányának ezt a tudtára is adta, aki azonosulva az anyuka elvárásaival az akkori cukorvizsgálaton már határértéket produkált. Aztán a második férjtől érkező harmadik gyermek, aki szintén kisfiú lett, már "értelmezhetetlen" volt a nagymama számára, aki elfordult érzelmileg a várandós lányától - aki pedig a szeretet hiányára rögtön cukorbetegséggel válaszolt.

A pozitív meditációban a páciens elképzelte, hogy annyi süteményt eszik anyukája mosolygásától kísérve, amennyi beléfér:-), majd külön egy kapcsolati oldást is csináltunk az édesanyára.

Pár hét múlva, amikor újra találkoztunk, a csinos kismama éppen (ha jól emlékszem) egy hatalmas duplacsokis muffint majszolt - megtehette, ugyanis az ismételt vércukorvizsgálatnál teljesen normális értékei voltak!

Köszönhetően - nyilván - a szigorú diétának...:-)

Gyakran előjön egy-egy oldási téma kapcsán a páciens születésének pillanata, ami akkor és ott valamiért komoly traumát okozott a számára és aminek a lenyomatát a mai napig hurcolja magával. Lehet ez például magazatvíz-nyelés, köldökzsinór a nyakra tekeredve, az anya egészségének a veszélyben forgása, a kitolási szakasz fájdalma, amit anya és baba együtt él át vagy akár maga az elszakadás lelki gyötrelme. Különbözőek vagyunk, már születésünk pillanatában is apró személyiségek, akik a lelki-fizikai eseményeket mind másképpen éljük át és persze nincs két egyforma szülés, születés.

A fiatal vállalkozó férfi vendégem komplex problémával érkezett, ami mind a munkában, mind  a magánéletben visszatérő gondokat okozott neki. Elmondása szerint már kisgyerek kora óta küzd a dologgal, ő úgy tudta összefoglalni, hogy egyfajta megfelelési kényszere, bizonyítási vágya van, például ha több ember előtt kell beszélnie, leblokkol, de az intim szférában is okozott már gondot a "bizonyíthatnékja"...

Az első alkalommal már a felnőtt életéből jöttek elő olyan emlékek, amelyek erre ráerősítettek és mindinkább aláásták az önbizalmát. Ezen kívül kiteszteltünk egy hitrendszert is neki, amely úgy szól, hogy "Az embereknek meg kell védeniük a szeretteiket". Ez sehogyan sem passzolt látszólag a témához, de mivel úgy tűnt, hogy még egy alkalommal mindenképpen jönnie kell ennek kapcsán, a hitrendszer és a megfelelési kényszere összefüggésének megfejtését 3 héttel elhalasztottuk. Ami így az első alkalommal kiderült, hogy tudatalatti szinten valamiféle önbüntetés a számára ez a fajta viselkedési minta és késztetés, valamint a jelenben és a nem olyan távoli múltban is elsősorban a kishitűség és csalódottság az, amit újra és újra bevonz magának és amivel táplálja ezeket az érzéseket.
A második alkalommal aztán sikerült kicsit mélyebbre ásnunk, a kishitűség mellé a fenyegetettség érzése párosult a jelenben és kiteszteltem a férfi születését (magát  a világrajövetel pillanatát), amikor az az újszülött, pici emberke elkülönültnek és szerethetetlennek érezte magát. A férfi a következőket mesélte: "Amikor megszülettem, a köldökzsinór úgy a nyakamra volt tekeredve, hogy tiszta lila, szinte fekete voltam és fuldokoltam. Állítólag a körülöttem levő orvosok, nővérek még olyan megjegyzést is tettek, hogy 'ennek a gyereknek biztosan a lelke is ilyen fekete lesz, mint ahogy kinéz'..."

Ez borzasztó!:-( Vagyis nem elég, hogy szegényke fuldokolva jött világra, még megjegyzéseket is tettek rá a biztató, vigasztaló szavak helyett (mellett?)... A kérdésemre, hogy tervezett, várt gyermek volt-e, a férfi így folytatta: "Nagyon terveztek, még azt is kiszámolták tudományosan valahogy, hogy fiú legyek, nagyon készültek rá, hogy megszülessek!"

Lassan kezdett összeállni a kép. A történet tehát arról szól, hogy a szülők már a gyermek születése előtt elvárásokat támasztottak pl. a nemével kapcsolatban - aztán megszületett egy csúnya, lila, fuldokló kisbaba, aki abban a pillanatban tudat alatt máris érezte, hogy köldökzsinórral a nyakán bizony - valószínűleg - nem felel meg a róla alkotott képnek... Itt jön be az előzőleg kitesztelt fenyegetettség, elkülönültség és szerethetetlenség érzése. És innen ered a megfelelési kényszer, a bizonyítási vágy. Mintha minden helyzetben azt kiáltaná: "De igen, nézzetek csak ide, én olyan vagyok, amilyennek megálmodtatok: tökéletes!" Ekkor újra előjött az a rögeszme, amit előző alkalommal kiteszteltünk és ezúttal ez is helyet kapott végre a történetben: "az embereknek meg kellene védeniük a szeretteiket" - vagyis: "anya, hol voltál, amikor az a sok ember engem becsmérelt??" (Nyilván ott volt, csak az éppen megmentendő kisbabától és beszélgető megmentőktől távolabb, de velük egy helyiségben, így mindent hallott, de fizikailag nem tudta "védeni", magához ölelni a kisbabát.) És innentől ha több ember előtt kell szerepelni, megnyilvánulni, bekapcsolt az az emlék, amit a férfi akkor átélt: a félelem, hogy ő nem felel meg, nem fogják elfogadni olyannak, amilyen. Pozitív képként egy vizualizációs meditációval ráerősítettünk arra, hogy őt akkor elfogadták, szerették a szülei, magukhoz ölelték, védték, mert ő akkor és most is megfelelő úgy, ahogyan van.

Mint mindannyian.
:-)

Múlt heti vendégem egy negyven körüli zenészember volt. (Hát igen, művész. Vagyis egy "lelkizős", nyitott, érzékeny férfi.) Több problémával érkezett, elsődleges gondja, hogy pár éve elvált, otthagyva az anyjuknál a két kamaszodó gyermekét, új kapcsolatában pedig szintén vannak gyermekek a párja előző házasságából - és most úgy érzi, egyik család sem igazán a "sajátja", hiányzik neki az, hogy valahová úgy igazán tartozzon. A gyermekei - ő úgy érzi - haragszanak rá, neki lelkiismeretfurdalása van velük szemben, az új családja pedig még nem fogadta be igazán, de nem is tudja, mennyire viselkedjen ott "apaként", mennyire lehet pl. szigorú velük. Az egész helyzet miatt frusztrált, feszült, saját elmondása szerint "mindenre ugrik", ami kicsit is zavarja őt, gyakran túlreagál dolgokat a magánéletében.

Az egész ügyre elkülönült, szerethetetlen érzést teszteltünk. Egy meghatározó, a jelenhez a részéről nehezebben köthető gyerekkori baleset után (amit természetesen homlok-tarkó tartással és egy pozitív képpel, korrekciókkal szintén oldottunk a megfelelő időben) egy 33 éves 3 hónapos kori élménye jött elő. (Már a 3-as szám ilyen mértékű jelenléte is érdekes volt, hiszen éppen ez okozza a jelenbeli problémát: hogy ott van ő és a két családja - ez összesen három szereplő "egység" az életében, ami a hagyományos felfogás szerint nem fér össze és feszültséget kelt.) A barometria szerint kishitű és rémült volt akkoriban, valamint a történés összefüggött a hűség és a megsemmisítés fogalmával. A Bach esszenciák közül a fehérvirágú vadgesztenye cseppet teszteltem ki neki, ami egyfajta ellenségeskedéssel jár együtt, és sok nyomasztó gondolkodást, belső párbeszédeket, körbe-körbe járó gondolatokat és folyamatos belső vitákat jelent az illetőnek saját magával. Úgy tűnt, ez az, ami a jelennel erősen összeköti az akkori történéseket, ami akkor és most is jellemző rá: az állandó "agyalás", nyugtalanság, az ideges aggódás. Kiderült, hogy a 33 éves kori események a férfi zenekarához köthetőek, majd' 3 évig tartott akkoriban egy zaklatott, végeláthatatlannak tűnő időszak, amelyben azon ment a huzavona, hogy hogyan és milyen formában működjön tovább a zenekaruk. "Teljesen két tűz között voltunk" - kezdte a férfi -, "benne voltam abban a bizottságban, amelynek dönteni kellett volna, de mindig újabb dolgok merültek fel és nagyon elhúzódott a dolog. Végül aztén a lehető legjobb megoldás született, ami a mai napig jól működik." Megkérdeztem tőle, hogy milyen párhuzamot lát az akkori munkahelyi helyzet és a jelenbeli magánéleti nehézségek között. Mivel első alkalommal volt nálam, először nem is igen értette, mire akarok kilyukadni, valójában a nyilvánvalót nem érzékelte: hogy akkor és most is - hiszen ő maga mondta ki ezt szó szerint mindkét helyzetre!:-) - két tűz között volt és van, ami egy végeláthatalan és megoldhatatlan stresszfaktornak tűnik a számára.

Két dolgot sikerült leszűrni az akkori eseményekből annak az oldása során: egyrészt, hogy már volt egyszer hasonló helyzetben, ami aztán igenis megoldódott - vagyis ő bizony képes rá, hogy megoldjon újra egy hasonló helyzetet! Szó sincs arról, hogy bármi kilátástalan volna a mostani élethelyzetben. A másik, hogy akkor az elhúzódó stressz hatására az rögzülhetett a tudatalattijában, hogy "egy kedvező kimenetelt meg kell hogy előzzön több évnyi szenvedés" (vagy valami hasonló) - ez pedig egy ún. korlátozó hitrendszer, olyan téves, stresszhelyzet által "tanult" vélt igazság, ami egyáltalán nem igaz és amire a férfinak semmi szüksége sincs ahhoz, hogy harmóniában éljen és gördülékenyen haladjon előre az élete.

A fenti nézőpont egy egészen új rálátást és egy másfajta hozzáállás lehetőségét kínálta neki - a kérdés, hogy vajon ő tud-e vele élni...? Nekem úgy tűnt, hogy minden esélye megvan rá.:-)

Egy, a koránál jóval fiatalabbnak látszó kétgyermekes családanya volt a vendégem. A problémája egyszerű volt és egyértelmű: nem kívánja a férjével (és egyáltalán) a szexualitást, nincs bene vágy, ilyen jellegű álmai sincsenek, sőt, kifejezetten bűnnek éli meg minden alkalommal (nagyritkán) a férjével való együttlétet.

Az első "utunk" az oldás során egy 2-3 éves kora közötti időponthoz vezetett, ami annyiban kötődött a jelenhez, hogy ugyanúgy elkülönültnek és szerethetetlennek érezte magát, mint a jelenben. Kiderült, hogy az akkor 2 hónapos magzat húgát édesanyja majdnem elvetette, mert az akkor kétéves kislány beteg volt és félő volt, hogy ezt az édesanyja is elkapta és ettől baja lehet a születendő testvérkének... Végül a gyermeket megtartották, de a kislány valamiképpen kirekesztettnek és szerethetetlennek érezte magát ettől. (Gondoljunk bele, micsoda teher tudatalatt egy ilyen fiatal kis léleknek, hogy "miatta" majdnem meghalt valaki, ráadásul a kistestvére! Ez akkor persze nem tudatosult, de tudatalatt állandóan hordozta ezt a terhet.) A jelenben ez a motívum úgy köszönt vissza, hogy most is van valaki, aki "miatta" (az ő szexualitáshoz való viszonya miatt) szenved és akit akár emiatt el is veszíthet... És ez természetesen a férje. Fontos, hogy ettől a tehertől megszabaduljon és ne érezze a felelősséget mások sorsáért - így egy meditációban az akkori kislány átölelte az anyukáját, annak a hasában a kistestvért, hogy érezze, ő nem kirekesztett, hanem szeretik és elfogadják őt.

A következő időpont, amit a múltban találtunk, az a házasságkötése utáni 2 hónap környéke volt. (A teszteléskor kifejezetten azt kértem, hogyha van rá engedély, szeretnék egy oylan időpontot kapni, ami ahhoz köthető, hogy ő "bűnös" dolognak éli meg a férjével való szexualitást. Volt rá engedély.) Furcsa volt, hogy egy ilyen közeli, a húszas évei végéhez közeli időpont jött ki - így szinte egyértelmű, hogy a házasságkötés közelsége fontos itt (már hosszú évek óta együtt éltek előtte). Egyetlen plusz információt kaptunk még: azt, hogy ez a dolog valamiképpen az "unokatestvér" fogalmához köthető. Páciensem elkerekedett szemmel annyit mondott, hogy csak egy fiú másodunokatestvére van, akit évek óta nem látott, a családok se tartották már kamaszkoruk óta a kapcsolatot és hogy ugyan az esküvőn ott volt, de főleg azért, mivel ő volt a fényképész, ezelőtt pedig pár gyerekkori emlék van még, de semmi különös... De hogy ez vajon miért köthető a jelenbeli problémához...? Rejtély.

Aztán lassan kibújt a szög a zsákból: "Volt még valami" - kezdte - "de ez csak egy buta gyerekkori dolog... 11-12 éves lehettem, ő 6 évvel idősebb, amikor viccesen azt ígértük egymásnak, hogyha nem találunk párt magunknak, akkor majd mi összeházasodunk..."

Vagyis fogadalmat tett a kiskamasz kislány az unokatestvérének (!), hogy hozzá fog menni feleségül - és ez az (ez IS az), ami a jelenebn rombol. Eleve egy "bűnös" ígéret ez unokatestvérek között, az pedig, hogy a lány végülis férjhez ment, egy plusz "bűn" az unokatestvér és az ígéret ellen... Ki tudhatja ma már, hogy valóban vicces ígéret volt-e ez vagy mi zajlott akkor a kamaszok lelkében és érzelmeiben? (A jóképű, exmodell unokatestvér egyébként a mai napig nem nősült még meg...) Ezek után egy meditációval a hölgy maga elé képzelte a fiút, feloldotta magát az akkori ígéret alól és szépen elköszöntek egymástól.

A legfontosabb lépés, a tisztázás és a kötöttségek feloldása így megtörtént. Innentől pedig már az ő feladata, hogy ahogyan őt szeretik és elfogadják, elfogadja ő is saját magát, a nőiességét, ezen kívül pedig, hogy az egykori ígéret helyett végre a házasságát érezze "Az Igazinak", ezt az "újabb" fogadalmat élje át olyan erős szenvedéllyel, mint (tudatalatt) azt a régit - hiszen ez is bizonyítja, hogy bizony nőies, mély érzéseknek nincs híján és nagyonis helye van az egészséges szexualitásnak az ő életében is.

Az erősen spirituális beállítottságú, légiesen nőies 26 éves lány első olyan párkapcsolatában él, amelyben a Kedvesével egy fedél alatt laknak. A lány eddig mindig egyedül élt és - bár sok "nőies" hobbija van, imád például főzni és lakberendezni - valahogy félt attól, hogy osztozzon a lakásán, életterén nap mint nap valakivel, annyira megszokta már az önállóságot. Pedig vágyik ő is, mint mindenki, a "másik felére" és majdan családra és úgy tűnik, meg is találta azt, aki viszontszereti, akivel mindez megvalósulhat. A lelke legmélyén azonban még mindig egyedül érezte magát és akarta is meg nem is ezt az egész "együttélősdit", nem tudott bízni magában, a fiúban, maga sem értette, miből fakad ez az egész - ezek a bizonytalanságai hozták el hozzám.

Az egész problémakör kapcsán a legelején azt teszteltem neki, hogy úgy érzi, nincs más választása, mint ez a bizonytalankodás és fenyegetettnek érzi magát, a kapcsolatot, nincs önbizalma ebben a helyzetben. Az oldás során több érdekes részlet is felmerült, de egyszerre úgy tűnt, hogy az egésznek a gyökere nagyon a távoli múltba vész: az izma azt jelezte, hogy egy előző életbeli esemény az, amit hurcol magával és ami rányomja a bélyegét a jelenre.

Egy 1700-as évekbeli életbe kellett visszamennünk, ahol egy adott esztendőben 8 éves kisfiúként egy távolkeleti országban élt a lány, ahol szintén azt érezte, hogy nincs választása és kitaszítottnak, elkülönültnek érezte magát. (Ilyenkor nem kell újra átélnie az egykori élményt a páciensnek, mint például egy regressziós hipnózis során, hanem mint egy filmet látja maga előtt a főbb eseményeket, az akkori önmagát is kívülről szemlélve. A legfontosabb tudnivalókat, hogy mikor, hol, hány évesen élt és hogyan érezte magát, kitesztelem az alkar izmán a számára, a többi pedig az ő feladata - amennyiben az illető nem zárkózik be szellemileg és lelkileg, a film ilyenkor "elindul" a becsukott szeme előtt. Ha valaki nem fogadja el a lélekvándorlás tényét, ami néha előfordul, akkor azt szoktam mondani, hogy fogja fel az egészet úgy, hogy az agya, a tudatalattija egy asszociációs történetet perget le neki a jelen problémája megoldásához, ez így már mindenkinek elfogadható.)

A lány becsukta a szemét, én homlok-tarkó tartással fogtam a fejét és el is indult a történet: a lány látta a kisfiút sok nő társaságában, akik véhetőleg főleg a családtagjai voltak és kiszolgálták őt, mert ő fiú, férfi - de apja nem volt. (Ahogyan a lánynak a jelenben sincsen.) Ő pedig ebben él, elfogadja a nők szolgálatát, de egyáltalán nem érzi úgy, hogy közéjük tartozik, nem is kommunikál velük, elfordul tőlük. Természetes neki az egyedüllét (ahogyan a lánynak is a jelenben), megtanulja az önállóságot - de az együttélést, a valódi közösséget, amit ez emberileg, érzelmileg jelent, azt nem.

A feladat ilyenkor mindig az, hogy a megtörtént negatív érzetek helyett, amiket ilyenkor a tudatos szintre hozással és a homlok-tarkó fogással kioldunk, egy pozitív képet csináljunk, ami betölti a keletkezet "űrt". Arra kértem a lányt, hogy innentől írja át a történetet (ahogyan bárki a jelenben is átírhatja saját élete történetét:-)): lássa azt, ahogyan a kisfiú az egyik nőhöz közelít és kommunikálni kezd vele, de legalábis csináljanak együtt valamit. A lány azt látta, hogy a kisfiú kimegy a konyhába és ott egy idősebb nő, aki éppen főz, bevonja őt is az előkészítésbe, zöldséget aprítanak együtt. Kértem, hogy mosolyogjanak egymásra, próbáljanak beszélgetni. A történet nagyon szépre kerekedett: a kisfiú felmászott az idős hölgy ölébe, aki mesélt neki és a közösen hosszúkásra vágott zöldségekkel (amilyeneket a keleti konyha főz:-)) illusztrálta is a történetet, alakokat rakott ki neki az asztalon a meséhez. A lány érezte a közeledést, a bizalmat, az egész érzelmi töltését - azt, hogy milyen jó és biztonságos lehet szívből és bizalommal megnyílni egy másik ember számára. Hogy nem kell félni az odaadástól és befogadástól, mert az egy nagyszerű dolog!:-)

Éppen egy évvel ezelőtt járt nálam az a lány utolára, aki ma jött újra oldásra. 30 éves, közvetlen, intelligens, mosolygós. Még le sem ültünk, meg sem tudtam kérdezni, mi történt vele tavaly óta, már mondta is: "Te, legutóbb csodát tettél!" Elmosolyodtam, hiszen akkor itt jó hírek vannak! "Mesélj!"

"Ugye az volt a téma tavaly, hogy 'a lakáskérdésem oldódjon meg mielőbb, ahogy nekem a legjobb'. Előre is mentünk az időben (ezt "korprogressziónak" nevezik, az oldás pillanatától maximum 3 hónappal előre tudunk menni és ott egy bizonyos napra előre egy pozitív képet csinálni, amennyiben ez az oldás során szükségesnek bizonyul) és majdnem napra pontosan akkor felhívott a nagymamám, hogy egyedül már nem boldogul, így anyukámhoz költözik, a lakásába pedig beköltözhetek én. Mivel nem egyetlen unoka vagyok, persze kellett érte fizetnem neki, de bőven jól jöttem ki a dologból! Azóta az akkori problémás minigarzonomat és ezt a lakást is eladtuk és lesz egy normális lakásunk, már folyamatban van a dolog!"
:-)))

Anno a lakás-probléma kapcsán a lánynak egy 2 év 4 hónapos kori bölcsödei emléke jött elő, ahonnan a változtatásra való képtelenséget, a változással járó félelmet hozta magával, ezt kellett kioldani, hogy végre lépni akarjon és tudjon! Ezen kívül volt egy 21 év 7 hónapos kori emléke is, életének egy nehezebb időszaka, amikor magánnyal küzdött, társ nélkül volt és bezárkózott - ez az akkori és ott beivódott "problémamegoldás" szintén nem kedvezett a jelenben, amikor hinni és bízni kellett abban, hogy megoldódik a lakáskérdése. Ezen kívül visszaköszönt itt a "bezártság érzése" is, ettől blokkolt le - a garzonja nagyon kicsi és fullasztó volt a számára, ez tudatalatt emlékeket hozott elő és visszahatott a párkapcsolatára (nem állt módjukban összeköltözni). Valójában a bezárkózást kötötte össze (hibásan) az agya a társtalansággal, így majdnem "sikerült elérnie" az elméjének, hogy a pici lakás miatt a párját is elveszítse, hiszen a két dolog nála összefüggött és így bizony folyamatosan teremtett is...!

Azóta szerencsére ez is megoldódott a lakáskérdés rendeződése kapcsán és jelenleg már éppen babát szeretnének.

Amikor a kineziológia tanárom több mint 10 év tapasztalattal könyvet írt a One Brain módszerről, tele saját esetekkel, nagyon csodálkoztam azon, vajon hogyhogy csak most?? "Hát, én tuti, hogy mindent rögtön le fogok jegyezni", ígértem meg akkor magamnak - ez aztán persze elnapolódott...:-)

Olyan izgalmasak és tanulságosak a kezelések, hogy - természetesen név nélkül - bárki sokat tanulhat belőlük, egészen új rálátást adhat ezeknek a történeteknek az olvasása egy-egy problémára akár kívülállóknak is. Vagy talán néha "csak" érdekesek, mint egy-egy rejtvény vagy krimi... Ezen kívül mindenki szeret - finoman szólva - mások életébe belelátni, ez emberi vonás, lássuk be, a szappanoperák borzasztó népszerűek - csak éppen nem életszerűek és nemigen lehet belőlük meríteni a való élethez.

Hát, ez itt pedig az Élet, nem mese habbal, csak megtörtént és csak saját eseteket fogok itt elmesélni. Visszalapozok az oldólapjaimon és amelyik megihlet, amelyik esetre emlékszem, azt (vagy annak legérdekesebb részét) megírom itt - és folytatom majd az aktuális esetekkel.

Minden kedves olvasómnak jó "utazást", tanulságos szórakozást kívánok!